I. Fejezet

                                            Ébredés a homályból

Egy hatalmas, fehér tér közepén állt. Esett a hó. Pár fáklya halványan világított, és így látni lehetett a férfit. Ha sötét lett volna, senki nem ámult el volna, ha ránéz. De most, világosban megdöbbentő külseje láthatóvá vált.

Sötét ruha díszelgett rajta, hátán egy hatalmas kard volt. Bal keze olyan volt, mint egy normális emberé, ám jobb keze hatalmas, izmoktól duzzadt, és zöld volt. Aztán pár másodperc múlva normális emberi alakot vett fel. Megfogta kardját, és letette a földre. Lépett pár lépést előre, majd megfordult. Szembe találta magát egy igen aprócska lénnyel.

- Látom, edzettél, Simon! – szólt a furcsa kis idegen – rég nem láttuk egymást.

- Igen, nagyon régen. Utoljára akkor láttalak, amikor…

- No de ne emlegessük föl a múltat, nemde? Én a jelenben élek Simon. És van egy új munkám a számodra. Egy nagyon fontos munkám.

- Már megint munkát akarsz rám sózni, Winston? Hiszen még a múltkoriért sem adtad meg a pénzt!

- Mindent a maga idejében, drága barátom, mindent a maga idejében. És nem fogsz nemet mondani. Tudod, hogy a kezemben van pár olyan dolog, amit nem szeretnél, hogy használjak.

- Huh, hát legyen. Mit kell tennem? Vagy inkább kérdezzem úgy; kit kell megölnöm?

- Látom az elmúlt évek nagy hatással voltak rád, Simon. Ismered az árnyak legendáját?

- Sir. Williams legendáját?

- Pontosan, látom, ismered, de azért hadd mondjak el pár dolgot még róla. Mint azt te is tudod, Sir. Williams egy hozzánk hasonló világban élt, de nem ebben. Halálakor, mint mindenki, átkerült az árnyak birodalmába, majd onnan egyenesen a teljes megsemmisülés várt volna rá. De ő megtalálta azt az utat, amivel nem semmisült meg, hanem örökre ott ragadt az árnyaknál.

- Eddig én is tudom, Winston.

- Helyes, helyes. Nyilván azt is tudod, hogy egy különleges mocsári csiga, a Lama domiporta, vagy egyszerűbb nevén Árnycsiga. Különleges egységeim kiderítették, miszerint ez a csiga lehetett Sir. Williams módszere.

- Egy egyszerű csiga?

- Pontosan. Az árnyakat nem lehet megölni. Létezésükről onnan tudunk, hogy…

- Átjárnak a világokba, ők az ősi tudás hordozói, melyet élő sosem tudhat meg. Mint már mondtam, ismerem a legendát, de mi a feladatom?

- Egyenes, határozott. Ezt szeretem benned Simon. Az árnyak készülnek valamire, mint ahogy a másik világban élők is. Meg kell tudnom, mire. Ha erre nem kerül sor, és imádkozz, hogy sor kerüljön – a kis ember szinte már két méteresre megnőtt a beszélgetés alatt, hatalmas karmai és fogairól csorgó nyál az embert vadállatra emlékeztette – Akkor a mi világunk akár el is pusztulhat.

- Nem is tudom, Winston, nem is tudom. Rengeteg jó embered van, én meg most egy tragédiával állok szemben. Megölték a húgom.

- Részvétem. Mindazonáltal meg kell tenned. Adok egy nap gondolkodási időt. – Majd az említett csigát odadobta – Sok szerencsét Simon!

Ekkor a kis emberként érkezett, már három méter magasra megnőtt férfi, mint a füst, elszállt. Simon felvette a kardját, majd elindult haza. Futurisztikus házak között lépkedett, amelyek nem hasonlítottak számunkra rendes házra. Nem tudta, mi tévő legyen. Ha elvállalja, nem biztos, hogy hazaér élve. Ha nem, Winston szerint akár az egész világ megsemmisülhet. Ugyanakkor Winston is csak egy legendára támaszkodik.

Az árnyakkal nem lehet beszélni. Ők csak egyszerűen megjelennek, majd elmennek. Mindent látnak. Mindent megtehetnek. Élet és halál között állnak.

Megállt egy háznál. Kardját beletette az ajtón lévő lyukba, elforgatta, majd az ajtó kinyílt. Belépett. Régi kacatok, kihúzott fiókok, labdák, és papírok hevertek a földön. A falon csupán egy kép lógott, egy függőágy felett. Ablaka nem volt a háznak, lámpa sem volt benne. Rengeteg pókháló szerű dolog lógott a sarokban, de mintha nyálka is csöpögött volna belőlük.

Elhúzta a képet. Megjelent egy széf, amit szintén kardjával nyitott ki. Pénz volt benne. Rengeteg pénz. Kivett egy marékkal, helyére pedig a csigát tette, és bezárta a széfet.

Kiment a házból, és ismét elindult. Bóklászott egy kicsit a városban, nézte a csillagokat. Játszadozott a pénzzel. Újból és újból megszámolta, amikor eszébe jutott valami.

Visszafutott a házhoz. Kinyitotta, majd belépett. A széf ki volt nyitva. Nem volt benne pénz, csak az összetört csiga, és egy papír:

„ Kedves Simon. Köszönjük a vámpénzt. Majd jövünk máskor is. És legyen teli a széf, ha nem akarsz olyan sorsra jutni, mint a húgod. Üdvözlettel: Dave.”

Összegyűrte a papírt, és eldobta. Simon erős alkat volt, mégis most a földre rogyott, és sírt.

- Minden odavan! –kiáltotta hangosan. Alig maradt pénze. A csigát összetörték. Megölték a húgát. Nincs élete. Nincs mit kockáztatni.

Letette a kardját, majd megfordult. Ott állt Winston, ismét alacsonyan:

-  Meggondoltad magad? –kérdezte, majd nőtt egy kicsit.

- Igen. Benne vagyok. De a csiga eltört.

- Hát ezt őszintén sajnálom. Remélem, így is át tud jutni az árnyvilágba. – hirtelen elkezdte magázni – Mától a neve: Karom. És ajánlom, hogy karmoljon. Itt van ez a gömb. Ezen keresztül bármikor beszélhetünk. Nem tudom, hogy a másik világban működik-e, de remélem. Sok sikert, Karom. Ja, és még valami. Látogasd meg Hugh-t. Biztos, hogy tud segíteni.

Karom rögtön elindult. Átfutott az egész városon, amíg el nem ért arra a bizonyos térre. A tér közepén egy furcsa kő állt, közepében egy lyukkal. Kardjával gyorsan kinyitotta, amikor megjelent egy csapóajtó. Felnyitotta, és már szaladt is le Hugh-hoz.

- Már megint te, Simon? Nem unod még? – kérdezte egy sötét hang a lépcső végén – Nem kéne neked ilyenkor már ágyban lenned? Miért zaklatsz mindig?

- Ne csináld, Hugh! A jelszó: „Trelement”.

- Oké, tudom, hogy tudod a jelszót. De akkor sem kéne zaklatni másokat éjszaka.

- Csak nyisd ki az ajtót, Hugh.

A sötétben egy kis fényforrás vált láthatóvá, a távolban. Simon odament, és belépett az ajtón. Hugh-val találta szemben magát.

Hugh nem volt valami nagy szám. Hatalmas nyaka, akár egy zsiráfé, úgy nyúlt ki idétlen testéből. Szemüveget viselt, és egy teljesen átlagos inget. Az őt körülvevő terem viszont annál érdekesebb volt. Teljesen beborította a szürke fém, néhol zöld lámpák égtek, és világították be a termet. A terem közepén egy hatalmas képernyő állt, ami Winstont közvetítette, élő adásban.

- Szervusz testvér! Mondd, miért jöttél, aztán hagyjál.

- Képzeld, Winston új munkát adott. Át kell lépnem az árnyak világába, és kiderítenem, hogy mit terveznek.

- És mire volna szükséged? – mondta Hugh teljes megvetéssel, mintha nem is érdekelte volna az árnyak világa. Ám valójában mítosz- és legendarajongó volt.

- Kaptam egy csigát, ami elviekben átjuttathatna abba a világba.

- Várj csak egy kicsit. Te most nem viccelsz. Tényleg az árnyak világába mész?

- Tényleg.

- Akkor az a csiga a Lama domiporta! Soha nem láttam egyet sem. Állítólag csak egy ilyen van az egész világon, a többi az árnyak világában van!

- Ajjaj. Azt hiszem, összetört.

- Hogy mi? Megkaparintod az egyetlen tárgyi kapcsolatunkat az árnyvilággal, majd összetöröd? Barátság vége.

- Nyugi, nem én voltam.

- Csak nem…

- De. Dave volt az. Ha egyszer megtalálom, esküszöm, hogy megölöm. Először a húgom, aztán a munkám és a pénzem. Miért nem hagy egyszerűen békén?

- Még nem is láttad. Na de add azt a csigát, had vizsgáljam meg.

Hugh elvette az összetört csigát. Mintát vett a csigaházról, és a benne található nyálkáról, majd így szólt:

- Nem tudom. A világ tudósai 20 évet töltöttek azzal, hogy megállapítsák azt, amit én most megállapítottam.

- Mégpedig?

- A csiga tényleg az árnyvilágból való, és tényleg segíthet átjutni a határon.

- De hogyan?

- Várj csak. A világunk nem homogén. Van egy hely, amikor összefolyik az árnyvilággal. Ez a Brian-barlang. Turistalátványosság, évente több millióan látogatják. A barlangnak van egy olyan mély része, amikor az élők már áttetszőek lesznek, mint az árnyak. „Ha a barlangot 2cm-rel tovább fúrták volna, az összes ember meghalna.” – írja a New Sutorlens. Ám van itt egy kis bibi...